3*

Chapter 3 - Az indulás (Harry)

   VASÁRNAP REGGEL MINDENKI EGY HATALMAS AJTÓCSAPÓDÁSRA KELT. Én szó szerint kiestem az ágyamból. Mindenki idegesen morgolódott. Felkapartam magam a padlóról s nem törődve azzal, hogy csak egy szál boxerben vagyok lementem a konyhában.
   - Szia Harry – mosolygott Bills, majd hiányos öltözékem ellenére megölelt.
   - Veszed le a mancsod a csajomról Styles! – kiáltott le Louis, majd levágtázott a lépcsőn és csókot nyomott Bills szájára. A többit inkább nem néztem. – Hogy-hogy itt vagy? – ültünk le az asztalhoz, két hatalmas tál műzlivel.
   - Azt mondtad, hogy fél tizenkettőre jöjjek át – mondta Bills, majd az ajtóban ácsorgó csomagjaira mutatott. – Két hét az, két hét.
   - Már ennyi az idő? – ugrott fel Louis, majd elordította magát. Ilyenkor normális ember azt kiabálná, hogy ébresztő, fél tizenkettő, de Louis csak egy magánhangzót nyújtott el (áááááááá). A többiek mind – majdnem – leestek a lépcsőn, majd katonai sorba vágódtak Louis előtt. Persze a fejek még alvást mutattak.
   - Figyelem katonák – mutogatott Louis. – Ez egy tény: fél tizenkettő van. És itt egy másik: még nem pakoltunk be. Van harmadik is: Két hétre kell bepakolni. És a negyedik és egyben utolsó – mondta Louis én pedig előre befogtam a fülem – LE FOGJUK KÉSNI A GÉPET!
   Mindenki össze-vissza kezdett rohangálni. Ki bőröndöt, ki hajzselét, ki kaját keresett. Louis pedig a vállára kapta Billst, mint King-Kong és felvitte az emeltre. Ha jó kisfiú lennék, arra gondolnék a pakoláshoz kér segítséget, de mivel nem vagy jó kisfiú…
   - Hello! – lépett be az ajtón Caroline. Odajött hozzám és szájon csókolt. – Csak egy rövid időre jöttem. Sok sikert kívánni az útra.
   - Várj, te nem jössz? – álltam fel. Caroline nem volt olyan magas és magas sarkú cipőben sem. A tíz centis sarok is csak annyit dobott rajta, hogy egy fél fejjel kisebb nálam.
   - Az utolsó pillanatban közölte velem a menedzsment, hogy el kell vállaljam az X-Factor teljes műsorvezetői állását, mert Dermot nem vállalja. És ugye most kezdődnek a válogatók – húzta el a száját. – Bocsi, édes. Majd valamikor máskor?
   - Naná – mondtam lassan, majd gyors csókot nyomott a számra és kiment.
   - Ez furcsa volt, haver – jegyezte meg Zayn. Én csak egy aprót bólintottam.
   Felvonultam a szobámba, majd előszedtem a szekrényem mögül két nagy utazótáskát, majd elkezdtem bepakolni.
   - Mikor indul a gép? – kiabált fel Niall.
   - Négykor – válaszolt Zayn, aki valószínűleg Niall mellett állt.
   És így ment ez az elkövetkező másfél órában.
   - Louis kell öltöny? – nyitottam be legjobb barátom szobájába, majd egy boccsal vissza is csuktam. Ugyanis Louis nagyon keresett valamit, a kis vöröske szájában.
   - Nem! – kiabált utánam Louis.

   FÉL HÁROM KÖRÜL BILLS NEKIÁLLT PARANCSOLGATNI, HOGY VIGYÜK LE A BŐRÖNDJEINKET, MERT HÁROMKOR OTT KELL LENNÜNK A REPTÉREN, HOGY MINDEN RENDBEN MENJEN.  Nem volt jó ötlet.
   - Szállok, repülök édes kis panda-répám – ugrált le Louis a lépcsőn kezében két hatalmas bőrönddel. Közben pedig azt a mantrát mondogatta, hogy ő egy pehelykönnyű pihetoll; nem esik el. Ó, dehogynem. Ledobáltam Louis mellett a csomagjaimat.
   - Aszteroidák! – kiáltott fel. – Nem tágítok, lejutok, esés nélkül – szökdécselt tovább.
   - BOMBA! – ordítottam, majd lefutottam és, amint a közelébe kerültem ráugrottam. Eldobta a bőröndjeit, majd szépen legurultunk a lépcsőn. Ezután csak egy óriási artikulálatlan ordítást hallottunk, majd valami landolt rajtam, aztán még egy valami. És végül Niall ért földet mellettünk. Úgy röhögtünk, hogy majd megszakadtunk.
   - Vigyázz, kész, rajt! – kiabált fentről Zayn, majd vízilovak trappolása hallatszott. De végül Zayn és Liam is mellettünk végezte. Niall-en.
   - Ha már így összegyűltünk – mondta Liam – Skylar tudja, hogy két hetet maradunk?
   - Nem – csóválta a fejét Louis. Legördültem összenyomott barátomról, majd a hátamra feküdtem.
   - Tudja egyáltalán, hogy megyünk? – kérdeztem. Nehezemre esett beszélni róla. Arról a lányról, aki mellett úgy éreztem szerethetek. De aztán… nem úgy alakult.
   Oldalra fordítottam a fejem. Louis bólogatott. – Nem.
   - Remek – húztam el a számat.