4*

Chapter 4 - A találkozás

   A SZÁLLÁS FURCSA VOLT, OLYAN KIFEJEZETT NÉMET. Két szobát kaptunk. Miért is normálisan? Egy egyszemélyeset és egy háromszemélyeset. Keisy lefoglalta az egyest, így mi hárman mentünk egybe. Hétfőn van; délután egy óra van; háromkor interjúm lesz egy helyi angol rádióban. Az még két óra. De mire odatalálok…
   - Készülődnöm kellene, igaz? – terültem végig az ágyon.
   - A rádiónak az a lényege, hogy nem látnak benne – motyogta Gus fejét egy párnába nyomva. – Menj mackóalsóban.
   - Fiú vagy – morogta Adrian mellőlem, mire felnevettünk.
   - Azt hiszem ezt eddig is tudtam – nézett fel Gus. Ismét felnevettünk.
   - Fontos a ruha, mert bizonyára készítenek képet, amit majd feltesznek a netre – mondta Adri, majd felrántott az ágyról. Kissé összerezzent szép arckifejezésem láttán, így belecsípett a karomba, amitől rögtön felébredtem.
   - Csak kicsit meg kell bikázni – kacsintott, majd a bőröndömhöz tolt. Ahhoz képest, hogy Adri milyen kis vékony rengeteg erő rejlik benne. Leguggoltam, majd a ruháimat kezdtem kiszedni. Felmutattam egy kék-sárga mintás ruhát, amihez egy bézs színű kabátot illesztettem.
   - Mi a másik lehetőség? – vonta fel a szemöldökét Adrian. Ledobtam mellé az ágyra a ruhát, majd elővettem egy csíkos hosszú ujjú pólót és egy virágmintás szoknyát.
   - Legyen ez – mondta Gus.
   - Vegyél hozzá fel egy fekete harisnyát és övet – mondta Adrian – és perfecto leszel.
   - És még ezt a bakancsot – kaptam fel a fekete bakancsomat és befutottam a fürdőszobába.
   - Szerintem tök jó – mosolygott rám Adri. – Lefényképezlek és felteszem twitter-re.
   - Énekelj közben – mosolygott Gus. Értetlen fejet vágtam, mire meglengette előttem a telefonját. Így elkezdtem énekelni azt a dalt, ami legelőször az eszembe jutott.
   - Tell me I’m screwed up mes – és persze ugráltam is, de Adrian leállított.
   - Ne, ne, ne! Ha ezt énekeled nem fényképezlek.
   - Akkor… Schrei! - bis du selbst bist, Schrei! - und wenn es das letzte ist, Schrei! - auch wenn es weh tut, Schrei so laut du kannst! – kiabáltam és körbe-körbeugráltam. Adrian felnevetett.
   - Tökéletes!

   MIELŐTT ODAÉRTEM VOLNA A STÚDIÓBA MEGPRÓBÁLTAM FELHÍVNI BILLST, DE KINYOMTA. Szomorúan mentem be a stúdióba, ahol egy kedves nő – bár németül beszélt – elirányított abba a szobába, ahonnan menni fog az élő adás. Pont egy One Direction szám közepén léptem be, mire a műsorvezető – talán Hans Blake – mutatta, hogy üljek le és vegyem fel a fülhallgatót.
   - Ez itt még mindig az GOL FM. Kellemes napot azoknak, akik most kapcsolódtak bele műsorunkba. Remélem mindenkinek tetszett a One Direction száma, aminek a címe – lesett bele a papírjaiba – Moments. A vendégünk pedig már meg is érkezett. Üdvözöljük elsöprő tapsciklonnal: Skylar Tomlinsont.
   - Hello – köszöntem vidáman. – Köszönöm a meghívást Hans.
   - Miért hív engem mindenki Hans-nak? – akadt ki a műsorvezető. Kicsit megijedtem, hogy már most elrontottam valamit. – Talán, mert ez a nevem, de úgy nem szeretem. Hallod anya?
   - Van, akinek még rosszabb neve van. A Hans még tűrhető – nyugtattam meg Hansot.
   - Folytasd.
   - Jürgen?
   - Rendben, nyertél. Tehát a mai témánk nem más, mint – lesett ismét a papírjai közé, de nagyon úgy tűnt, hogy nem találja a témát. Jó, kis műsorvezető.
   - A tábor? – puhatolóztam.
   - A kisasszony kapura lő és gól. Valóban erről van szó. Mégis honnan tudtad? – faggatózott, mire felnevettem.
   - Mert, amikor felhívtak, azt mondták erről szól majd az adás – nevettem fel.
   - De mi van, ha én felhozok egy random témát? Mint például most is megtettem – húzogatta a szemöldökét Hans.
   - Random válasz – mondtam lazán. – Mint ahogy ez is volt – suttogtam a mikrofonba.
   - Kitűnő. Egy szakmám béli – csapta össze a két tenyerét Hans.
   - Igazából nem. Tomlinson vagyok. Családi adottság, hogy jó a beszélőkém – nevettem fel.
   - Az is családi adottság, hogy jó az énekhangod? – kérdezte felvont szemöldökkel és mosolyogva. – Ugyanis egy barátod, nevén: Gustave Malt feltett egy bizonyos közösségi hírportálra – mondta, majd lehalkította a hangját – twitterre – és ismét hangosan kezdett beszélni – egy videót, amiben énekelsz.
   - Hát… igazat megvallva csak énekelgettem. Szoktam, de nem mondanám, hogy énekeltem – nevettem fel zavartan. Gus mától halott ember. Nem csak számomra. Megölöm!
   - Visszatérve a táborra, mond csak mivel foglalkozol ott? – kérdezte Hans. Lepergett előttem egy hosszú válasz, de abban szerepelt az, hogy én is dagi voltam. Harry… Nem érdekel Harry!
   - Hát, két éve én is egy kövér kislány voltam. Így elmentem Dániába, ebbe a táborba és, amint most is látszik nagy a változás. Én minden olyan képet kidobtam, ami öregebb volt egy évnél, de anyukám készített egy albumot. Amiben persze a dagi képeim is benne vannak. Én csak úgy hívom, hogy a „január-előtti képek” – formáztam idézőjelet az ujjaimmal. – Azért jöttem vissza, hogy példát mutassak a táborba érkezőknek. Ugyanaz a szállásom, programjaim és ugyanazt a diétás ételeket eszem, amiket ők. Sőt még programok is tartok nekik. Kirándulásokra viszem őket. Illetve jó pár régi klienssel együtt mi segítünk a tábornak a terjeszkedésben, hogy minél több súlyproblémás emberen tudjunk segíteni.
   - Nem lehetett könnyű. Most hány éves is vagy? Rengeteg munkád lehet és még csak…
   - Tizenhét. Tizenhét éves vagyok. Egy hónap és betöltöm a tizennyolcat – vigyorogtam, mint egy vadalma. – De evezzünk egy kicsit vidámabb vizekre. Ezen a héten lesz a müncheni tábor megnyitója. Egész hetes programok. Koncertek, divatbemutatók, projectbemutatók és még rengeteg más. Adományozni is lehet, hogy segítsék beindulni a tábort és, hogy minél több szükséges berendezést kaphassanak azok, akiknek szükségük van rá.
   - Így igaz! – bólintott kettő nagyot Hans. – A holnapi fellépők, pedig nem lesznek mások, mint a One Direction. Róluk jut eszembe. Tartogattam neked egy meglepetést.
   - Nem kellett volna – legyintettem mosolyogva, majd Hans intett valakinek és belépett az ajtón Louis. Igen, az én Louisom!
   Azonnal felpattantam és szorosan megöleltem. – Beszédem lesz veled – suttogta a fülembe.
ruha: